2010. 09. 12.
(Képek a repülésről: http://pg.c2.hu/index.php?pid=5&show=4481)
Itt állok az Adria partján, fölöttem vidáman lobog az ernyő a szélben, a hangulatom mégis egyre borúsabb, ahogy a felhőtlen égen egyre lejjebb bukó napra pillantok. Rosszkedvem oka, hogy az én siklóernyőm még a zsákjában pihen, fölöttem jó 30 méterrel pedig egy német úriember ernyője lovagolja meg a szelet. Nehéz eldönteni, hogy valóban ernyő-e, vagy inkább sárkány, esetleg kite: leginkább egy bazinagy, szögletes paplanernyőhöz hasonlít, amihez zsinórokkal még egy kisebb “utánfutó” ernyő is csatlakozik. Valamilyen rádióamatőr szerkezethez lehet szerencsém, ahol az ernyő vontatja fel az antennát a horizont fölé, mert a bácsika széles mosollyal tekergeti egy recsegő rádió gombjait a kocsijához kikötött zsinórzat végén.
Az én siklóernyőm közben a kis sárga hátimotorral 100 méterrel odébb vár rám , mióta a reménytelen időjárás miatt átsétáltam egy kis szakértésre Jürgenhez (legalábbis én így nevezem magamban). Éppen a szélsebesség témáját feszegetjük, de a társalgásunk egyelőre nem túl gördülékenyen halad. Én ugyanis pont annyira felejtettem már el németül, mint amennyire ő nem tud angolul, de végül kézzel lábbal magyarázva valahogy sikerül eljutnunk a Windgeschwindigkeit mélyebb elemzéséig. A bácsi vidáman legyint, ááá, ez csak olyan kettes-hármas erősségű szél lehet, bezzeg két napja még mekkora szélvihar volt, az volt ám a jó muri! Neki biztosan az volt, nekem már kevésbé, amikor az otthoni jó időből a tengerparthoz közeledve az autópályán 40-es sebességkorlátozás volt az oldalszél miatt, de még így is minduntalan el akart repülni a 2 tonnás kocsi. Akkor legalább 80-100 km/h-val tombolt a partvidéken a bóra, most azért már nem ilyen tragikus a helyzet, de még mindig túl erősnek érzem a biztonságos repüléshez. Megpróbálom kiszedni Jürgenből, hogy mégis mit jelent a kettes erősségű szél, és mi várható még a mai naptól. Möchten fliegen? – vigyorog rám, majd hozzáteszi: láttam ám a Motorschirmet, amikor lesétált vele a partra, az ám a sehr nette Machine! Ebben egyetértünk, aztán sikerül végre áttérnünk az SI-mertékegységekre, és kiderül, hogy Jürgen olyan 15 kilométeresre becsüli a szelet. Szerintem inkább 30, ebben biztos nem startolnék el odahaza, a Visegrádi-hegység turbulens lábainal. Itt viszont olyan egyenletesen fúj a szél, hogy talán érdemes lenne megpróbálkozni vele, és Jürgen tippjét bíztatásnak véve visszaballagok bemelegíteni a motort. Öt perc múlva már úgy ítélem meg, hogy nem is olyan szörnyű a szélhelyzet, de azt magamnak sem merem bevallani, hogy már csak azért nem hallom a szél süvítését, mert felvettem a bukósisakot.
A tervem legalább olyan egyszerű, mint amennyire sírba vinné Anyámat, ha hallaná: felszállok, és ha nagyon gáz a helyzet, akkor gyorsan leszállok, bízva benne, hogy a landolás gyorsaságát egy egészséges tartományon belül tudom majd tartani. Egyébként minden rendben levőnek tűnik, az ernyő kiterítéséhez találtam megfelelő helyet, a Top80-as pedig elégedetten szürcsölgeti alapjáraton a helyi 98-as benzint. Egyébként a motor meglepő módon az első rántásra beindult az előbb, pedig üres tankkal utazott 650 kilométert a hideg tetőboxban, ezt megintcsak jó előjelnek veszem.
Kinézek Jürgen sárkányára, mintha az elmúlt percekben lejjebb csörlőzte volna, ez most mit jelenthet: gyengült vagy erősödött a szél, esetleg csak indul haza sörözni? Mindegy, mostmár mindenképpen elindulok, szép komótosan felveszem a hátamra a motort és becsatolom magam. Elkap a start előtti szokásos nyugalom, amikor hirtelen minden izgalom és aggodalom eltűnik, és az agyam már csak a teendőkre koncentrál. A szél északkeleti, tehát a belső tengeröböl és Pag sziget irányából fúj. Mögötte ott fehérlenek a Velebit-hegység 1700 méteres kopár hegyhátai, kicsit cowboyfilmes hátteret kölcsönözve a vidéknek.
Szembefordulok a kiterített ernyővel, és felkészülök rá, hogy az erős szélben majd vitorla-üzemmódba kapcsolva nekiránthat a starthely mögötti 8-10 méter magas partfalnak. Szerencsére ez egy ilyen gyors ernyőnél nem túl valószínű, és felhúzáskor valóban szépen fel is ugrik a fejem fölé a levegőbe, majd várakozó álláspontra helyezkedve ott is marad. Nem kell kapkodnom, szépen lassan kifordulok, és elszüttyögök pár másodpercet az egyik elkeveredett fékfogantyú előkerítésével (ehh, illene már megtanulnom normálisan startolni :-)). De a szél most segít, nyugodtan matathatok a zsinórok között, nem kell elmozdulnom a felhúzás helyéről. Végre kezemben a fék, egy utolsó pillantás a kupolára, és nekiindulok az enyhe lejtőnek, miközben rászúrom a teljes gázt.
Két lépés után függőlegesen elkatapultálok a talajtól, és pillanatok alatt a mögöttem magasodó partfal szintje fölé kerülök. Ezek szerint még benne vagyok az emelőterében, ez most nagyon jól jön, mert egyhelyben emelkedve nem kell alacsonyan elrepülnöm a starthely és a tenger közötti zsombékos-mocsaras terep fölött. Végre van elég magasságom, feljebb engedem a fékeket és csökkentem a tolóerőt, mire az ernyő szép engedelmesen megindul előre. Amíg belehuppanok a beülőbe és a zsebemből előhalászom a gps-t, már épp be is érek az öböl vize fölé. Vigyorgok, mint a vadalma, először repülök a tenger fölött! (Na jó, leszámítva egy pár tucat nagygépes repülést, de ott valami miatt sosem engedtek a kormányok közelébe :-)). Csinálok pár óvatos fordulót a fehér hullámtarajok fölött, de egyáltalán nem dobál a levegő, ezután már bátrabban húzgálom az irányítózsinórokat. Az előre megbeszélt fotózás kedvéért alacsonyan áthúzok egy párszor a part fölött, aztán körberepülöm Jürgen sikló-paplan-sárkány-ernyőjét (a magyar bulvárújságírók biztosan hülyét kapnának, ha néven kellene nevezni ezt a szerkezetet).
Búcsút intek neki, és a part mentén elindulok délkeleti irányba, ahol színes kite-októl tarkállik a tenger. Óriási sebességgel száguldoznak a part menti vízben, és természetesen nem tudom kihagyni, hogy egyet-kettőt üldözőbe ne vegyek. Ernyőjüktől 10 méteres függőleges távolságot tartva kötelékezünk 60-70 kilométeres sebességgel, láthatóan mindenkinek tetszik a móka. A tengerpart itt teljesen elhagyatott, a házak messzire esnek, ezért bízom benne, hogy ilyen alacsonyan sem zavarok senkit a motorzúgással. A GPS alapján kiszámolom a szélsebességet, stabilan 25-30 km/h körül van, na Jürgen bácsi, kinek is lett igaza?
Ilyen iram mellett percek alatt elérem a nin-i lagúnákat (Ninska Laguna), ezeket a Horvátországra nem éppen jellemző hatalmas homokpadokat és az általuk közrezárt sekély tengeröblöket (Balaton déli part fíling!). Gyorsan betájolom, hogyan lehet majd ide strandidőben kocsival is eljutni, aztán már ki is kell fordulnom oldalra, hogy ne zúgjak be 30 méteren Nin középkori városközpontja fölé. Ez egy párszáz méter hosszú, ovális szigeten helyezkedik el, és magasabbról egy nagy, szürreális teknősbékára hasonlít, akinek templomtorony nőtt a páncélján és híd lóg ki a fenekéből.
“Közérzetem kitűnő, folytatom az utat” – mormolom Gagarin szokásos űrbéli bejelentkezését (azért érdekes lett volna, ha menet közben hirtelen elment volna a kedve az egésztől, és valahol félúton le akart volna szállni :-)), és délnyugat felé veszem az irányt, ahol a nin-i félsziget túlsó partján már a nyílt tenger vár rám. A félsziget legszélesebb része 3 kilométer, a hátszélnek köszönhetően 3 perc múlva már a nyugati oldal tengerpartja fölött robogok, ahol 2 emeletnyi, függőleges homokfal zuhan a tengerbe. Dover fehér szikláihoz hasonlít, kicsit ugyan kisebb, kicsit sárgább, de például napfürdőző bikinis lányokkal sokkal jobban el van látva, tehát panaszra nem lehet okom.
A motor elégedettem pöfög mögöttem, ezért megkockáztatok egy kis tenger fölötti fényképezkedést, bakancsaimat a lemenő nap festette aranyhídba nyújtogatva. Gyorsan meg is bánom a meggondolatlanságomat, amikor a szárazföld felé visszafordulva negyedére esik vissza a sebességem, és a 150 méterre levő part hirtelen rettentő távolinak tűnik. Azért csak elérem valahogy a szárazföldet, és teszek egy kört a zatoni családi üdülőkomplexum (angolosok kedvéért: Zaton Holiday Resort) tengertől védett öble fölött. Ez a telep egy kisváros nagyságú kemping és apartman együttes, ahonnan a magamfajták sikítva menekülnének, de a hangyaboly-érzelműek bizonyára minden nyáron csurig töltik. Most, szeptember közepén csak néhány tucat éltesebb hölgy üldögél egy tengerparti tribünön, és félmeztelenül szaladgáló, jelmezes pasasokat figyel. Innen fentről valami gladiátorjátéknak tűnik, biztosan nagyon autentikus az ókori előadás, háttérben a naplementéből előzümmögő siklóernyőssel. Nem is zavarom a nagyérdeműt, inkáb északnyugat felé csalinkázok még egy pár kilométert a part mentén, élvezve a végtelen Adria látványát. Hát, igazából nem is végtelen, mert a horizonton végigvonulnak a távoli Sestrunj és Molat szigetek, de egy kicsit hunyorítva már tényleg alig látszanak :-).
Közben közeledik a szürkület, ezért becélzom a starthelyet, és újra átvágok a félszigeten, de a szél miatt csak 15 km/h körül mozog a sebességem. Mivel van időm, átnézem a fényképeket és a videókat (repül az az ernyő magától is, nem? :-)), és szomorúan látom, hogy a filmeket dobhatom a kukába: a rövid biztosítószíj a hevedernek feszülve rezgésbe hozta a kamerát, és olyan hullámosra varázsolta a felvételeket, mintha víz alól néznénk. Ehh, sebaj, fogok én még versenyezni a kite-osokkal, majd újra lefilmezem őket. (Mondanom sem kell, későbbi repüléseim során nyoma sem volt kite-oknak a környéken.)
Még naplemente előtt visszaérek a starthelyre, de már nem sok kedvet érzek a 200 méteres gyalogoláshoz a partról a szállásig, inkább megnézem, mi a helyzet az apartmanunk melletti 30x50 méteres gazos telekkel. Diszkrét hangerejű siklás közben felmérem az akadályokat, minden jónak tűnik, csak ne jöjjön ki túl hosszúra a landolás, mert akkor választanom kell majd, hogy egy nádasba, egy fém reklámtáblába, 2 lámpaoszlopba vagy a parti étterem teraszába csapódjak-e bele. De az erős szembeszélben elég lesz az 50 méteres mezőcske, már fordulok is rá újra a leszállóirányra, és a házak fölött sunnyogok be minimális gázzal a terület fölé. Jól jön, hogy errefelé nem szokás villanyvezetékekkel bepókhálózni az utcákat, gondolom a bóra úgyis elvinné magával az egészet.
Behúzott trimmel és az ernyőt erősen megfékezve szinte ejtőernyősként ereszkedem le az utolsó ház tetejétől, az 50 méteres hosszból talán 10-et fogok elhasználni. Kijjebb is engedem gyorsan a fékeket, hogy a telek oldalában álló házunkhoz közelebb érjek földet. Még 3 másodperc, és elegánsan landolni fogok a lépcsőfeljárónál, szép zárása lesz a mai napnak. De persze nem így történik: hirtelen teljes szélcsendben találom magam, ami teljesen váratlanul ér, mert szélirányban csak a nádas van, mögötte pedig 6 méteres szakadék után a tenger, de akkor mi takarja el a szelet? Talán a partfalon átbukó levegő alatt jön létre egy szélárnyékos földközeli légpárna, de ezen most nem nagyon van időm gondolkodni. Az ernyő a szembeszélből kikerülve azonnal meglódul előre, én lendülök utána, már csak 30 méter a nádasig, és egészségtelenül nagy a sebességem. Rászúrhatnám a gázt, de valószínűleg beleakadnék a nádas tetejébe, az ernyő előrebukna a tengerbe, magával rántva engem is, hát ezt semmi esetre sem szeretném kipróbálni. Valahogy meg kell állnom addig, átvillan az agyamon az egyik ppg-oktatóról hallott pletyka, aki állítólag inkáb húzott pár méter magasan egy full-stallt (átejtette az ernyőt, és odacsapta magát a talajhoz), csak hogy valahogy földet érjen egy hirtelen felbukkanó villanyvezeték előtt.
Ilyen durva akcióra most nincs szükség, de húzom a fékeket, amennyire csak merem. Lassulok is szépen, de az ingahatás miatt jóval az ernyő előtt repülök, így a hátamra fogok esni. Az már csak hab a tortán, hogy a Revolution szárny ilyen hirtelen fékezéskor mindig emelkedni kezd, most is elemel egy fél métert, épp csak annyit, hogy kicsússzon a lábam alól a talaj. De ez már ismerős helyzet, gyorsan eresztek a fékeken, és az ernyő kezd visszajönni fölém, miközben kelletlenül lerak az anyaföldre (ilyenkor aztán tud nagyokat siklani a Dög!). Nem egy Oscar-díjas landolás, az első lépéseim simán helyet kaphatnának Monty Pythonék “hülye járások minisztériuma” jelenetében (és ha már Monty Python, akkor a szél felmenőit emlegetve mormogok magam elé pár idézetet a gyalázószobás szkeccsükből is). De az a lényeg, hogy talpon maradtam, meg tudtam állni a nádas előtt, és még a büszkeségem sem sérül, mert az étterem teraszán ülőktől nagy tapsot kapok. Hát hiába, ha az ember bénázik, akkor legalább laikusok előtt tegye :-). És micsoda luxus, csak pár métert kell sétálnom az apartmanunkig, és még a motort sem kell szétszednem, csak úgy urasan letámasztom a teraszon. Milyen jól jönne az ilyesmi itthon, amikor landolás után tízmillió szúnyoggal küzdve próbálom a kocsiba pakolni a cuccot!
A nap mérlege: 1 óra repülés, a szembeszél miatt csak 27 kilométernyi táv, 3 és fél liter benzin elfogyasztása mellett. Ismerkedő repülésnek nagyon jó volt, és ezen felbuzdulva gyorsan el is döntöm, hogy a következő reggel a közeli Vir-szigetet fogom felfedezni, ami a mai rövid túránál sokkal nagyobb falat lesz.
Folyt. köv.
(Képek a repülésről: http://pg.c2.hu/index.php?pid=5&show=4481)
